Félelmetes szó. Számomra.
Viszi az energiáim.
Lányom most költözött – bontogatja szárnyait…
Emlékszem magamra ilyentájt, ahogy MOST kunkorodnak az események….közben folyamatosan megy egy másik film is a fejemben : ANYÁM és ÉN.
PÁRHARCUNK. (Sok párharcom volt-ilyen típus voltam.)
Most igyekszem együttérzésből nem blokkolni gyermekem törekvéseit.
Ha látszólag utál is (gondolom segítve ezzel a leválást) megértem őt, mert emlékszem.
„Szegény” anyám mit élhetett át akkoriban !?....
Leteszem ezt az érzést vagy „mindent mértékkel”, ahogy Szolón mondta egykor.
Reng a lelkem, érzéseim ellenére bízom magamban – elfogadom érzéseim – átélem és elengedem őket, ahogy lányom is….Biztosan itt az ideje.
Van úgy, hogy „akkor szereted igazán, ha elengeded”…valami hasonló.
Együttérzek, könnyedén, másokkal…szinte bárkivel. Látom azt is, milyen nehéz neki is.
Én irányítom elmém – vigyázok hát, hogy ez az érzelmi hozzáállás ne szívjon le, ne bolondítson meg –ne pörögjek az érzelmi árvízem közepén, mint régen tettem.
MÉRTÉKKEL, tehát.
Veszélyes szó.
Ezt vártam másoktól, mindig, minden helyzetben, sokáig. Ráutaló magatartással – én adtam mintát, igyekeztem ezt adni mindenkinek, „szórtam két kézzel” szinte mindenki felé - mert ezt vártam másoktól…erre volt szükségem, „erre hajaztam”.Azt akartam, hogy mindenki „értsen”, hogy együttérezzen velem, hogy nekem adjon igazat – mert én aztán jól látom a világot! Annyira „éhes” voltam, úgy felfokoztam ebbéli elvárásom, hogy még betegségektől sem riadtam vissza. Életem meghatározó élményei ezek átélése/megélése. Már tudom, ez a negatív figyelem - amit elértem vele. Betegségekkel akartam felhívni magamra a figyelmet, ahogy a gyermekek, szüleikét.
Megjegyzem, mivel ennyire el voltam foglalva elvárásaimmal, észre sem vettem vagy csak ritkán és nehezen, ha valaki megpróbálta megadni nekem az együttérzését. Ez így szokott lenni. Kevésnek találtam azt is. Még, még akartam belőle…állandóan elégedetlen voltam érzelmileg……..nem volt könnyű.(.. és nem is láttam a világot épp magamtól)…ahogy leírom, MOST áll össze igazán a kép – tényleg ilyen boldogtalan voltam.
BÉKE van és csak morzsák ebből az attitüdömből. Hála Istennek!
MOST alkotón, teremtőn állok a világhoz.
Nem várom el, csak adható – nem követelhető, ahogy a többi érzés sem.
Ha kapom jó, ha nem …akkor én tudom magamról, hogy mit-miért csinálok/csináltam.
Azt hiszem VAN, aki kíváncsi rám.
ÉRZEM, ki érez együtt velem. Megtanultam.
üdv.
f.a.
