Nem a szánalomkeltés a célom, de tény hogy úgy éreztem otthonom sincs, legtöbbet a fürdőkád szélén szontyolodtam anyámék paneljában, ahol laktunk, vagy a konyhában, mikor már mindenki aludt.

Képzeljétek, mindemellett egy nevetős, optimista, játékos alkat vagyok. Isteni volt kifelé „játszani” belül meg hordozni a gubancot - persze ilyen viselkedéssel senki sem értett meg...és én azt is gondoltam, ha nem fogadnak el nem is szeretnek. Mikor mán’ a gödörben vagy egyformán alakul minden gondolat, NEGATÍVAN.....és akkor még jobban meg akartam felelni és így még jobban taszítottam az embereket....lehetett érezni nem vagyok rendben.

A szerepem azért elég jól játszhattam, mert volt aki azt mondta: olyan szép család vagyunk! - Ez nekem nagyon nagy energiabefektetésembe került, ennek a látszatnak a fenntartása!!!

Huhhh - borzasztó volt. Nem a világ, hanem, ahogy én megéltem belülről - mindamellett a sok jó és szép élmény mellett, amit a gyerekek, tesó, férj, szülök tudnak adni - magammal volt bajom, nem voltam kerek-egész, nem jól képviseltem magam kifelé...

Mindenkinek megfelelni, ugyanakkor magam hibáztatni, ha valami rosszul sikerül a környezetemben...ez a beállítódás valóban energia leszívó és hosszú távon még nem a halál, de komoly, halálos betegség előidézője lehet.

Az meg teljesen okés, hogy azt állítják valahol,  hogy selejtes sejtek mindig termelődnek a testben. Betegség akkor lesz, ha rögzült életfilozófiánkkal legyöngítjük immunrendszerünket, ami már ilyen energiák mellett nem képes megsemmisíteni ezeket a sejteket, és azok kedvükre tobzódhatnak, szaporodnak bennünk. Én ezt az állítást felcsippentettem valahol, mert nálam így történhetett.

MINDEN, MINDENNEL ÖSSZEFÜGG.  – számomra mindenképp.

Folyt.